Negyven évesen egyszer csak arra „ébredtem” fel, hogy nincs munkám (kiégtem és felmondtam), rettegek az apámtól, a férjemtől, a gyermekemtől és egyébként mindentől, ami körülvesz. Még attól is bepánikoltam, hogy mindentől pánikolok. Jártam pszichológusnál, pszichiáternél, agykontroll szakembernél, de valahogy egyikük sem tudott segíteni a rettegés (üldözési mánia, mély szorongás, paranoia) enyhítésében, megértésében.

Aztán „véletlenül” rátaláltam a SzinergiaTerápiára és nem is kellett messzire mennem (ami elég fontos szempont volt számomra akkor, amikor a házból sem mertem kilépni, nemhogy messzebbre kocsikázni, vonatozásról meg buszozásról nem is beszélve).

Azóta eltelt több, mint két év. Sokat változtam ez idő alatt, sok mindent megtudtam és megtanultam az élet valódi működéséről, az érzelmekről és az emberi kapcsolatokról (érzelmi analfabétaként kezdtem két éve). Már várom a következő alkalmat, amikor Etelka segítségével a tudatalattim mély bugyraiban utazhatok, összefüggéseket érthetek meg és megvilágosodik előttem az addig érthetetlen viselkedésem. Megtanulom megérteni magamat, a szüleim viselkedését (ami régebben dühített, de a néma dühöm nem vitt előrébb), a férjem betegségét, a lányom kis-kamasz dolgait.

Persze előfordul még, hogy rám tör a pánikroham, de az már nem egy hétig tartó rémálom, hanem rövid ideig tartó állapot, amelyből ki tudok jönni, vissza tudok rá nézni (szembe tudok nézni a félelmemmel J). Jobb esetben a végére tudok járni annak, hogy mi váltotta ki (ha nem megy egyedül, Etelka segít és mindenhogyan jó érzés: ha sikerül egyedül megfejtenem azért, ha van segítség, azért).

Egyre többször történnek velem „jó” dolgok, egyre többször hozok olyan döntéseket, amelyeket tényleg én hozok meg (nem bólogató kutyusként cselekszem). Ezek amelyekre utólag büszke vagyok. Abbahagytam a dohányzást, kb. 20 év után. A lányommal tudok társasjátékozni (ez is rettegés forrása volt éveken keresztül, nem is tudtunk 1 percnél tovább együtt játszani), nevetni, viccelődni. Végre nem várom el, hogy a lányom kitűnő tanuló legyen (szülői minta), hanem el tudom őt fogadni olyannak, amilyen és tudok örülni az eredményeinek (és érdekes módon azóta a lányom sokkal jobban érzi magát az iskolában, lelkesebben és könnyebben tanul). Ha probléma adódik tudok a megoldás-keresésre koncentrálni (előtte csak pánikolni tudtam, fejet homokba dugni és várni, hogy megoldódjon magától a probléma, ami nem oldódott – nyilván – csak nagyobb lett). Tudom vállalni a döntéseimet és magamat mások előtt is. Tudok tükörbe nézni. Az önismereti munka tényleg hosszú, néha nagyon nehéz, sokszor voltam úgy, hogy „elegem van, nem érdekel, feladom”, de aztán győzött a változni (megérteni, tudatosodni) vágyó felem és most már élvezem az utazást, elgondolkozom a saját és mások viselkedésén, másokban is meglátom magamat, mások viselkedése is segít megérteni önmagam és ez arra sarkall, hogy másokban a jót keressem és lássam meg J.  Most már kezdem elhinni, hogy „Az Élet Szép” /H. Szilvia/.